Délután teregettem a ruháit. Nem állítom, hogy kedvenc szabadidős tevékenységem a házimunka, de ha Szöszi dolgaival kell foglalatoskodnom, az valahogy mindig feledteti velem, hogy épp valami nemszeretem munkát csinálok.  Valójában még mindig vannak pillanatok, amikor olyan hihetetlen számomra, hogy a gyerekem ruháit moshatom, teregethetem. Pedig utálok teregetni, de az ő ruháival mégis más érzés. Először akkor éreztem ezt, amikor még pocakban volt, és készülődtünk az érkezésére. Előtte néhány hónappal kezdtem csak el gyűjtögetni a babaholmikat. Aztán amikor kiderült, hogy belátható időn belül esélyesek vagyunk egy babára, akkor sok kisgyerekes barátnő ajánlott fel, adott oda nekünk babacuccokat. Szóval amikor készülődtünk és először száradtak babaruhák az udvari szárító kötélen akkor éreztem először azt, amit ma délután is. Csak akkor tavasz volt, sütött a nap, de ugyanaz a semmihez sem fogható érzés járt át a napsütésben száradó babaruhák látványától, mint ma délután is teregetés közben. Szerettem azokat a kis rugikat, úgy simogattam őket, mintha már benne lenne a kis gazdájuk. Egyszerűen jó érzés volt megérinteni őket, ahogy mind a mai napig majdnem olyan jó érzés számomra a ruháit megérinteni, mintha őt magát simogatnám. És még annyi, az első mosáshoz, teregetéshez hasonló emlék van, amit nem akarok elfelejteni, de főképp a hozzájuk kapcsolódó érzéseket, hangulatokat nem akarom elfelejteni. Mert őrizni akarom magamban az örömöt, hogy van gyerekem. Ez az öröm tart meg akkor, amikor nehézségeink vannak. És bizakodom, hogy ez a szívemben féltve őrzött öröm átsegít majd később is a nehéz helyzeteken. Úgyhogy szorgalmasan gyűjtögetem az emlékeket tovább.