Mondod-e egy gyermekes ismerősödnek, hogy Ti olyan csodálatos emberek vagytok, mert van gyereketek? Megkérdezed-e tőle, hogy elmondja-e a gyerekének, hogy hogyan született? Megkérdezed-e tőle, hogy a gyerek tudja-e, hogy ő az „igazi” anyukája? Megkérdezed-e tőle, hogy nem fél-e attól, hogy felnőve a gyereke, elhagyja-e majd? Ugye eszedbe sem jut ilyeneket kérdezni, mondani neki?

Ma elfogyott a türelmem. 9 éve válaszolgatok ezekre a kérdésekre kedvesen, mosolygósan, részletekbe menően is akár, de mostanra tényleg meguntam. És tudom, hogy a legtöbb kérdezősködőt a jószándékú kíváncsiság vezérli, de akkor is. Nem mindig esik jól. De vegyük akkor végig (ismét), hogy mit ne illetve mit hogyan kérdezzünk, ha örökbefogadó szülővel hoz össze a sors.

Először is még véletlenül se mondd neki, hogy milyen csodálatos ember, mert örökbefogadott egy gyereket. Ettől szimplán hülyén/zavarban érzi magát. Mert mi abban az extrán csodálatra méltó, hogy gyereket akart? És mit lehet erre mondani? Igen, nagyszerű ember vagyok? Vagy, ááá, dehogy vagyok csodálatos? Valójában egy pitiáner, rosszindulatú dög vagyok ám, de pszt?

A második és harmadik kérdést érdemesebb úgy megfogalmazni, hogy hogyan szoktatok otthon az örökbefogadásról beszélni? Mert erre szívesen válaszol szerintem minden örökbefogadó. Így feltéve, a kérdés nem intimpistáskodásnak, hanem természetes és valódi érdeklődésnek hat. És lehetőséget teremt arra, hogy az örökbefogadó valódi információkkal szolgáljon számodra arról, hogyan is élik meg a hétköznapokban azt, hogy ők (egyelőre még) nem a megszokott módon váltak családdá, hogyan fogalmaznak, milyen kifejezéseket használnak pl. a gyerek vérszerinti gyökereit illetően. Jó ám erről beszélgetni, és a legtöbb örökbefogadó örömmel mesél az életükről, az örökbefogadásról, csak tudni kell jól kérdezni.

Szerintem ezek után, már nem is akarod feltenni a negyedik kérdést, ha mégis, inkább ne tedd! Mert bántó és pont.