Nem tudom más örökbefogadó szülő hogyan van vele, de én még mindig küzdök néha azzal a kényszerrel, hogy minimum 120, de inkább 200 százalékon kell teljesítenem anyaként. Nem, nem azért, hogy a külvilágnak vagy magamnak bizonyítsam, hogy én is vagyok olyan jó anya, én is pont úgy szeretem a gyerekem, mint az, aki maga szülte. Hanem a gyerekem előzményei miatt. Amiatt, hogy időről, időre fel-feltör bennem egy, leginkább a bűntudathoz hasonló érzés, hogy az én gyerekem magzatként illetve újszülöttként milyen hiányokat szenvedett azokhoz a gyerekekhez képest, aki hagyományos módon érkeznek a családba. Neki nem adatott meg, hogy nyugodtan tudjon fejlődni a pocakban, őt nem várták, nem voltak boldog-ábrándos pocaksimogatások, a babához intézett belső monológok, ellenben volt kétségbeesés, sírás, jó sok stressz, ami az életet adóját érte, így aztán őt is érintette. A születése után őt nem dédelgették boldogan, nem táplálták anyamellből, hetekig öleléshez is alig jutott, az első napok meg kifejezetten borzalmasak voltak számára, a magára hagyatottsággal, az elszigeteltséggel.  És ahogy ezt írom, már megint könnyes a szemem, mert hiába telt el azóta már sok-sok év, és alapvetően boldog és kiegyensúlyozott kisfiú lett, mégis fáj, elmondhatatlanul fáj, ha erre gondolok. Hiába tudja a józan eszem, hogy akkor, abban a helyzetben megtettem érte mindent, amit tehettem, mégis bánt, hogy nem tudtam megvédeni akkor, amikor a legkiszolgáltatottabb volt. És ilyenkor jön a kényszer, hogy nekem 200 százalékon kell teljesítenem. Ami persze lehetetlen, hiszen senki nem tud 120 vagy 200, de még 100 százalékos anya sem lenni, én sem. Próbálom a legjobban csinálni, ahogy csak tudom. Néha sikerül, néha elfáradok, néha rossz kedvem van, néha pedig egészen elégedett vagyok a teljesítményemmel. De a végén úgyis csak az számít, hogy majd felnőttként Szöszi elégedett legyen az eredménnyel, hogy azt érezze, megkapott mindent, amire szüksége volt, hogy stabilan megállja a helyét az életben. Ha így lesz, akkor tényleg nem éltem hiába.