Amikor az Ágacska Alapítványhoz jártunk az örökbefogadásra felkészítő kötelező tanfolyamra (nem mellesleg szuper volt, és itt ajánlom mindenki szíves figyelmébe a tevékenységüket), többek között volt egy szituációs játék, ami arról szólt, hogy a kamasz gyerekünk koncertre akar menni a barátaival egy szomszédos városba, de mi nem engedjük el, mert éjszaka kocsival jönnének haza, annak meg, aki vezetne kb. 30 mp-e van jogosítványa, szóval több szempontból is necces a történet. A tiltásra azonban a gyerek dühében a fejünkhöz vágja, hogy nekem te nem parancsolsz, mert nem is te vagy az anyám/apám. Mit tennél, hogyan reagálnál egy ilyen helyzetben? Az egyik csoporttárs erre nemes egyszerűséggel megvonta a vállát, és annyit mondott, hogy de. (Azaz: De, én vagyok az anyád/apád.) Akkor olyan egyszerűen nagyszerűnek, és egyértelműnek tűnt ez a reakció, ami elejét veszi minden további cirkusznak, érzelmi zsarolásnak. Ráadásul biztosítja a gyereket arról is, hogy a szülei szikla szilárdan, megbontathatatlan egységként tekintenek a vele való kapcsolatukra, még ha most nézeteltérés van is éppen. Nagyon megjegyeztem akkor, hogy ezt tuti így fogom csinálni én is, ha eljön az ideje. Aztán pár héttel ezelőtt anyukám kissé zaklatottan mesélte, hogy Szöszi közölte vele, hogy amikor megszidtok vagy mérgesek vagytok rám, úgy érzem, hogy nem tartozom ehhez a családhoz. Anyukám persze mondta Szöszinek, hogy de hát mi nagyon szeretünk, és persze, hogy idetartozol, hogyan is érezheted azt, hogy nem tartozol hozzánk, amikor mindennél fontosabb vagy számunkra. Őszintén? Hallgatva anyukám beszámolóját, először én is úgy éreztem, mint akit gyomorszájon vágtak. Egyből jött a tépelődés, hogy mit és mikor szúrhattam el, miért gondolja vajon így? Mit csináltam rosszul? És hogyan értessem meg vele, hogy akármi is van, ő akkor is hozzánk tartozik onnantól fogva, hogy először megpillantottam az UH-on a talpacskáit, vagy még régebben, onnantól fogva, hogy először gondoltam arra, hogy egyszer majd érkezik a családunkba egy kisbaba, akinek én leszek az anyukája. Eltelt pár hét, újra és újra átgondoltam, hogy mit mondanék, ha nekem is ezt mondaná egy alkalommal. És akkor eszembe jutott a fenti történet a felkészítő tanfolyamról. És rájöttem, hogy ha jót akarok magunknak (Szöszinek és nekem is), akkor baromi egyszerű a válasz. Egy laza vállrándítással kísért „De igen, a családhoz tartozol.”. Ennyi.