Számomra a nyílt örökbefogadás nemcsak azt jelenti, hogy ismerjük Szöszi vérszerinti anyját, hanem azt is, hogy nyíltan kezeljük ezt a kérdést családon belül, és bizonyos mértékig családon kívül is. Családon és a baráti körön belül nyíltan beszélni a témáról nem különösebben nehéz. Ugyanolyan természetes, ahogy az időjárást vagy a „mitfőztélma” kérdést megvitatjuk. Ami időről időre fejtörést okoz számomra, hogy hol húzzam meg a határt? Kinek, mikor és mennyit áruljak el a mi történetünkről? Mennyire kezeljem nyíltan az örökbefogadás tényét a tágabb környezetemben? Mivel teszek jót vagy rosszat a gyerekemnek? Ahogy végig gondolom az elmúlt nyolc évünket, úgy látom, az idő múlásával lettem egyre óvatosabb. A kezdeti lelkesedésem idején gond(olkodás) nélkül beszéltem az örökbefogadásról bárkinek. Aztán néhány kacifántos helyzet óvatosabbá tett. Azogy az az eset is, amikor afeletti örömömben, hogy kiderült egy számomra addig idegen családról, hogy ők is örökbefogadók, egyből kamingautoltam, hogy „De jóóóó, mi is!”. Anyuka reakciója azonban teljesen váratlanul ért, ugyanis kb 120 dB-es hangerővel osztotta meg a másfél éves gyerekével a frissen szerzett információját rólunk. „Gyere Tibike, látod ezt a kisfiút? Őt is örökbefogadták, játsszatok szépen!” Mindezt vagy 500 ember füle hallatára egy gyerekeknek szóló rendezvényen, ahol kb. egymást taposták az emberek. Úgy éreztem magam, mintha hirtelen mezítelenné váltam volna mindenki előtt. Így aztán folyton változik, hogy éppen hol húzom meg a határt. Csak ebben vagyok konzekvens. :) Tényleg nem tudom, hogy Szöszire nézve milyen hosszú távú hatásai lesznek annak, ha bárkinek, bármikor elmondom, hogy őt nem én szültem. Mielőtt iskolába ment, megkérdeztem, hogy szeretné-e, ha a tanító néniknek elmondanánk, hogy nem az én pocakomból született. Boldogan bólogatott, de éreztem, hogy nem érti még, hogy ennek a kérdésnek mi a jelentősége. Magyarán a döntés felelőssége még mindig egyedül az enyém, hogy kinek és mennyit mondunk el. Ha kamasz lesz, vajon azért lesz rám dühösebb, mert túl sok embernek az orrára kötöttem, vagy azért, mert nem kezeltem (a mostaninál is) nyíltabban (bátrabban?) a kérdést? Egyáltalán miről szól ez a bizonytalanság? Valóban róla? Vagy inkább rólam?  Ha egy elfogadóbb közegben élnénk, ezek a kérdések nem is vetődnének fel. De a közeg meg attól lesz elfogadóbb, ha merem megmutatni magunkat.  Tudom, hogy hogyan tekintettem én is az örökbefogadott gyerekekre és örökbefogadó családjaikra régen. Mindig ott motoszkált bennem, hogy persze, persze szeretik, de az akkor sem ugyanaz. Most meg elvárnám, hogy mások ne ezt gondolják rólunk, ne így viszonyuljanak hozzánk? Alapból? Legyenek tisztában a fogalmakkal úgymint nevelő szülő vs. örökbefogadó szülő, és tsai? És használják is pontosan? És ismerjék a lélektani hátterét, aspektusait az örökbefogadásnak? Nem. Pusztán nyitottságot szeretnék a nyíltságomért cserébe. Hogy a gyerekemre ne nézzenek másként! Hogy ne az örökbefogadottat lássák benne, hanem önmagát! Azt a szeretnivaló csodát, amit minden szülő lát a saját a gyerekében. Hát ezért.