8 évvel ezelőtt ilyenkor már egyáltalán nem volt felhőtlen a helyzet. Szöszi nem fogadott el szinte semmit, nem evett, nem ivott, vészesen besárgult, a 3400 g-mal született gyerek ekkor már csak 2900 g volt, azaz fél kilót veszített három nap alatt. Mi is kezdtünk fáradni, mert abban a három napban alig aludtunk valamit, és minden nap mentünk Pestre, hogy ha csak egy órácskára is, de együtt lehessünk Szöszivel. A harmadik napon már sírtunk hazafelé a kocsiban látva, hogy egyre rosszabb állapotban van, ráadásul mindkét térdecskéjén mély seb éktelenkedett. Ahogy hagyták hason sírni, küszködni, lényegében csontig legyalulta a bőrt. A következő nap vasárnap volt, akkor nem mentünk fel, mert hétfőre volt időpont a gyámhivatalba, és az eredeti terv az volt, hogy akkor hozhatjuk is haza. Amiből aztán nem lett semmi, mert vasárnap délután felkerült a PIC-re. Hétfőn, amikor ismét mentünk látogatni, azzal fogadtak, hogy nagy a baj, gyámhivatal napolva, a gyerek már nem is sárga, hanem valami meghatározhatatlan színe van, ekkor már kapott gyomorszondát, hogy táplálni tudják, és be volt kötve infúzió is, és az orvos óva intett egy beteg gyerek örökbefogadásától, mert arra gyanakodtak, hogy valami komoly májbetegség állhat a háttérben, és jól gondoljuk meg, hogy mit veszünk a nyakunkba. Ettől persze még jobban kétségbeestünk és halálra voltunk rémülve. Féltem, hogy nem lesz erőm igent mondani, és féltem, hogy nem lesz erőm nemet mondani. Teljesen össze voltam zavarodva, csak sírni tudtam. És dühös voltam. Nem erről volt szó. Arról volt szó, hogy végig csináltam 10 lombikot, elgyászoltam három elveszített terhességet, és mindenki azt mondta, hogy az örökbefogadás sima út lesz ezek után. És most mégis ez történik. És még csak nem is lehetek vele, mert abban a kórházban, ahol született, nem lehetett bent lenni a PIC-en, csak naponta kétszer öt percre szabadott bemenni látogatni. És papíron sem volt még semmi közöm hozzá, szóval elakadt az ügy. Aztán kedden kiderült, hogy hematoma van a mellékveséin, bár ez még mindig nem magyarázta a durva sárgaságot, aztán csütörtökön a kontroll ultrahangon kiderült, hogy trombózist kapott, ami elzárta a bal vesét ellátó ereket. Ekkor került át a SOTE I-es gyerekklinikára, a gyámhivatali ügyintézés ismét bizonytalan időre elnapolódott. De megkezdődött a közös PIC-es életünk. Aki megjárta a PIC-et, az tudja, hogy milyen. Minden áldott nap minimum kétszer járod meg a menyországot és poklot, minden apró változás eufóriába vagy a totális kétségbeesésbe taszíthat, attól függően, hogy épp jók lettek az ilyen-olyan labor- és egyéb vizsgálati eredmények vagy rosszak. És persze itt is végig hallgathattam párszor, hogy jól gondoljuk meg, és biztos, hogy ezt a gyereket akarjuk-e. Közben rettegtem attól is, hogy mi lesz, ha a biológiai anya mégiscsak meggondolja magát, mire ki tudja mikor végre eljutunk a gyámhivatalba, hogy lemondjon a gyerekről. Hiszen addigra már nem volt kérdés, hogy akarom-e, akár halálos betegen is ezt a babát. Akartam. Pont őt.  Teljes szívemből.